A fajlagos hőveszteségtényező az épületenergetikai számítások egyik alapvető mérőszáma, leegyszerűsítve azt mutatja meg, hogy az épület önmagában (a gépészet nélkül) mekkora hőveszteséggel üzemeltethető.
Jele: q
Mértékegysége: W/m³K {watt-per-köbméter-kelvin}.
Jogszabályi definíciója: (q) A fajlagos hőveszteségtényező a transzmissziós hőáramok és a fűtési idény átlagos feltételei mellett kialakuló (passzív) sugárzási hőnyereség hasznosított hányadának algebrai összege egységnyi belső - külső hőmérsékletkülönbségre és egységnyi fűtött térfogatra vetítve.
Alternatív megfogalmazással: megnézzük, hogy mekkora lenne az épület egy légköbméterre jutó hővesztesége, ha a külső és belső tér között csak egy Celsius fok lenne a hőmérséklet-különbség. Az érték magába integrálja az épület benapozottságából eredő hőnyereségeket is.
A fajlagos hőveszteségtényező számértéket az energetikus mérnök számolja ki, és ellenőrzi, hogy megfelel-e a rá vonatkozó követelménynek. Általános tervezői tapasztalat, hogy ha a hőátbocsátási tényezők előírásait betartjuk, akkor a fajlagos hőveszteségtényező követelménye is automatikusan teljesül.
A fajlagos hőveszteségtényező megengedett legnagyobb értéke (qm) az épület lehűlő felületének (A) és fűtött terek térfogatának (V) arányától függ. A közel nulla energiaigényű épületek követelményszintje szerint a fajlagos hőveszteségtényező megengedett legnagyobb értékét az A/V arány szerint az alábbi képletek adják meg:
Ha A/V ≤ 0,3 → qm = 0,14 [W/m3K]
Ha 0,3 ≤ A/V ≤ 1,0 →qm = 0,071+0,23 *(A/V) [W/m3K]
A/V ≥ 1,0 → qm = 0,37 [W/m3K]